Meghoztam a második fejezetet!
Remélem tetszeni fog!
Jó olvasgatást!
Sziasztok! : )

2.fejezet



Álomban sötét volt, és egy varjú féleséget is láttam…Károgott is,de olyan életszerűen szinte már hogy azt hittem ez nem álom…
Ekkor föl riadtam. Az ablakom tárva nyitva volt a hűvös októberi szél besuhant rajta, és a hold a takarómra terített kis függönye gyönyörű látványt adott…Valahogy elég álmosan, kábán, és szétszórtan fölkeltem és oda léptem az ablakhoz…Nem tudom ez velem hogy van és hogy más is így van-e vele de ha én álmomból fel kelek, és a hideg szél az arcomba fúj egyből felébredek.Ez most sem volt másképp.Oda mentem az ablakhoz és rákönyököltem az ablak párkányra.Észrevettem valami fekete madár szerűt a fán,de nem károgott mint álmomba, és nem is szált oda hozzám, nem közelített felém.Ezért nem szoltam rá hogy hagyja el az ablakommal kb. egy magas fát…Ekkor szóltam hozzá pár szót alig hallhatóan de valahogy biztos voltam benne hogy ő hallja majd.

-Szia madár!Miújság…?-ekkor a madár eldöntötte a fejét jobbra pislogott kétszer nagyokat,és nézett rám tovább mintha várná hogy mondjam tovább amibe belekezdtem.-Na mivan?Mióta vagy itt a fán?-ekkor rá jöttem hogy biztosan nem most szállt le a fára 5 perce,mert azt hallotam volna.-Ta-talán­ engem néztél eddig?-ezen még én is meglepődtem.A madár mintha bólintott volna…Nagyon megijjedtem.-Na jól van madárka,-mondtam végül elég félő hangon de próbáltam leplezni- én most szépen megyek vissza aludni, mert fáradta vagyok-ekkor a madár nagyokat csapott a szárnyával károgott egyet de jó hangosan majd én ijedtem be hátra hökkentem és láttam hogy egy nyakláncot épp kipottyant a szájábol a szönyegpadlómra.

Körözött egyet a szobámba, míg ledobta a láncot, majd kirepült és eltünt a sötétségbe.Azt hittem még ezt is álmodom, kicsit ciki volt még nekem is de magamba csíptem egyet ”most ez valóság?” kérdeztem magamtól gondolatban. Na jól van én lefekszem,játszottam egy ideig a gondolattal hogy felveszem a nyakláncot a földről de amikor utána nyúltam valami nagyon sötét érzés fogott el.De aztán még is megadatam magam és felvettem a láncot. Ahogy a kezemben tartottam, borzasztó öröm fogott el, és egyből Damonre gondoltam arra a srácra aki ma hazakísért.Nem tudom miért érezhettem ezt az érzést, mintha az a lánc megbabonázott volna…aztán leraktam a fésülködö asztalkámra és az ágyamhoz bojongtam, valahogy belehuppantam és pár perc alatt már el is aludtam.

Reggel amikor felkeltem valahogy egyből arra a nyavalyás láncra gondoltam amit tegnap éjjel az a madár ejtett be a szobámba. Oda mentem az asztalkámhoz ahol  a múlt éjjel hagytam, és felvettem. Forgattam egy ideig a kezemben, aztán úgy döntöttem hogy beledobom a táskámba és kész. Szerencsére este össze készítettem a sulis cuccokat,tolltartó,könyvek,és pár füzetet is bedobtam aztán kész is.Fölkaptam a táskámat és rohantam lefelé, anyu egyből azzal fogadott:
-Hova sietsz ennyire, nem eszel?-na mindjárt gondoltam, jajj anyu most nem érek rá vár az iszonyat jó pasi,és szexisen szexi Damon Salvatore akinek ha a nevét meghallod már attol is elájulsz.

-Ja…ÖÖhmm…Nem, sietek…még egy pár órát be kell írnom az órarendembe…-válaszoltam de nagyon átlátszó volt, de, anyu bevette!
-Ja jól van, akkor menj csak , de valahogy sejttem ezért csomagoltam neked reggelit oké?-mondta majd nyomott egy cuppanos puszit az arcomra a kezembe nyomta az ételt és már lökdösött is kifele,de persze nem durván. Kiléptem az ajtón, olyan csodálatos volt ahogy belélegezhettem azt a friss levegőt, és amilyen szép volt a táj.Épp ősz van, most minden sárga,vörös, barna és narancssárga színekben pompázik. Már csak egy két levél van a fákon az is lassan lehullik. Egyből eszembe jutott Damon, vártam már a suli végét, vártam mikor csöngetnek ki és találkozhatok újra vele. A fiúval aki teljesen megbabonáz, aki vonz magához mint egy mágnes.Pedig még, a becsengetést sem hallotam. Nem voltam késésben de azért elindultam, és az járt a fejemben miközben megyek gondolkozhatok Damonon egy kicsit. Féluton járhattam mikor megpillantottam. Ő volt az…Damon… A fekete haja a szélben meglobogott de csak egy kicsit, pont annyira amennyire kell. A gyönyörű szép világos szeme, az őszi homályban megcsillant.Olyan csodálattal figyeltem mint eddig életemben senkit.Aztán rám mosolygott, és egy pillanat alatt már ott is állt elöttem. Aztán csak nézetem őt, mélyen a gyönyörű kék szemébe néztem.Lágy hangon alig hallhatóan köszönt nekem:
-Jó reggelt. Jól aludtál?-kérdezte kedvesen, én meg mintha elolvadtam volna.
-Öhm…Szia!-próbáltam magabiztosan válaszolni, és lehetőleg nem beégetni magam.-Igen,köszönöm. És te, hogy hogy itt, ilyen korán?
-Téged vártalak.-mondta ami nagyon megdöbbentem.
-Engem vártál?-kérdeztem kába hangon.
-Igen, gondoltam elkísérlek az iskolába. Aztán majd iskola után haza kísérlek.-nem tudtam mire vélni azt amit mondott, most véd engem valamitől, vagy csak egyzserűen belém zúgott, csak ugy mint én ő belé.
-Értem.- válaszoltam de nagyon hülyén hangzott, az én számból.
-Remélem nincs ellenedre.Mert, én nagyon, kedvellek!-mondta amin egy kissé elérzékenyültem.
-Nos felőlem, elkírérhetsz.-mondtam és rá mosolyogtam, ami szívből jött.


A sulihoz értünk.Ekkor Damon rám mosolygott és abba a gyönyörű kék szemében most olyan melegséget láttam, ami számomra azt jelentette hogy tényleg kedvel.
-Akkor, ha jól tudom ma 6 órád van.Két órára érted jövök.Rendben?-mondta kedvesen, és azt hittem ad nekem egy puszit, de csak a hajamat símitotta végig.Aztán ott hagyott, még néztem egy ideig ahogy kecses léptekkel eltünnik a fák között. Majd lassan, szédelegve beballagtam az iskolába.Egy páran elég furán néztek rám de akkor, abban a pillanatban, nem érdekelt…

különösebben.Mikor vége volt a sulinak, rohantam ki hátha ott van már Damon. Ott is volt. Ott állt, és a fekete bőr dzsekije eszméletlen jól állt neki. Ott állt egyenesen, és tökéletesen. Akkor szépen rá mosolyogtam, és oda sétáltam hozzá.
-Szia!-mondtam
-Szia!-válaszolta lágyan.Jajj Damon ha tudnád mennyire jóképű vagy gondoltam magamban. Na de Rachel fórdítsuk komolyra a szót, pár nap alatt rájön hogy milyen kicsinyesen viselkedek és lepattint.
-Ebédeltél?-kérdezte még mindig nyugodtan, és lágyan.
-Öhm… Még nem.-mondtam de persze azt nem árúltam el hogy azért nem, mert hozzá siettem.
-Akkor itt az ideje.-mondta és bólintott a fejével egy kis épületre.Az valami gyorsétterem lehet, gondoltam.-Mehetünk?-kérdezte, de én csak bólintottam.Ahogy közeledtünk tisztább lett a felirat ez állt rajta:”Mystic Fall’s Grill”. Áh, már értem, ahogy sejtettem egy picike étterem volt.Ahogy beléptünk az ajtón félhomály vett körül de nagyon hangulatos kis hely volt.
-Álltalában minden diák ide jön.De nem csak a diákok, ez a Grill sok ember kedvenc helye, ha csak egy kis nyüsgésre vágyik valaki, beül és megiszik egy teát.Már is nem érzi magát oly’ annyira egyedül.-mondta Damon, és szemlátomást látszott rajta, ez a hely az Ő kedvence is.Damon egy asztalhoz vitt bennünket és leültünk.Jajj, nem csak hogy jóképű, és kedves is de nagyon udvarias .Kihúzta nekem a széket majd be is tolta útánam. Aztán ő is leült.
-Nos mit rendelünk?-kérdezte és elém tolt egy étlapot.Kisebb töprengés és gondolkodás után ránéztem Damonra, és ő épp engem figyelt.Gyorsan vissza néztem az étlapomra, és láttam a szemem sarkából hogy mosolyog.
-Sajnos, még nem tudtam választani, de addig rendelhetnénk egy italt?-kérdeztem
-Persze, már is hívom a pincért.-mondta kedvesen és intett a felszólgálónak hogy hozzon nekünk valamit inni.
-Tessék, mit hozhatok.-kérdezte bájosan a pincér lány.
-Ranchel?
-Öhm…Én kérnék egy citromos ice teát.Damon?
-Nekem pedig egy kólát.-mondta Damon selymes hangon.
-Már is hozom.-mondta a pincér
-És hogy telt ma a napod?
-Öhm..Jól.Köszi.
-Ennek örölük, hányra kell otthon lenned?-kérdezte Damon
-Hát, valójában…nem is tudom.Anyu nem tudja hogy nem ettem a suliban.De egy szava nem lehet, legalább felfedezem a környéket.-mondtam mosolyogva.
-Nos, ha megebédeltél, esetleg elmehetnénk a parkba.-tette fel Damon
-Az jó lenne, oké.-megérkeztek az italok.Belekortyoltam a teámba és közbe Damonra néztem. Árgus szemekkel nézett, mintha vigyázna rám, őrizne nehogy valami bajom essen.Letettem a poharat és az ő poharára tekintettem amiben még ott volt a sértetlen ital. Azt hiszem, a mimikámból azt szűrte le hogy én is szeretném ha inna.Ezért felemelte a poharát és ivott a kólából.A negyedét megitta majd rám mosolygott és az étlapra nézett.Ebből tudtam hogy jó lenne ha már választanék.

Kiléptünk az ajtón és nem is olyan messze már láttam is a parkot.Volt egy pár ifjú anyuka aki a kisbabáját tologatta a babakocsiban.Egy pár idős hölgy akik egymással beszélgettek, és egy anyuka aki két gyermeke miatt jött ki egy kicsit,hogy játszanak.Volt egy házaspár aki egy kis kora délutáni futásra jött ki a parkba, és egy idős bácsi aki a golden retriever kutyusát hozta sétáltatni.Amikor odaértünk Damon kinyitotta a kis kaput amin beengedett.Leültünk egy padra majd néztük ahogy a bácsi eldobott a kutyusnak egy botot, és az vissza vitte neki.Ekkot Damon mozdulatlanná vált, mint a szobor. Még is olyan kecsesen ült ott melettem a padon.Mintha vlamit figyelne, avgy fülelne.Figyelné mi az ami körülötte folyik,de azt elég fura módon.Majd rám nézett és elmosolyodott.
-Mi a baj?-kérdeztem
-Ó,semmi.Semmi csak…vala…-ekkor egy sikítás halatszott.Az egyik ifjú anyuka volt az, a gyermeke valamiért elájult.Ekkor Damon felpattant és odaszaladt.Útána rohantam én is. A kisbaba nem lélegzett, és a szeme csukva volt.Damon kivette a baba kocsiból,majd a zokogó anyukára nézett.
-Csak egy pillanatra fordultam e-el,amíg kidobtam a tápszeres ü-üveget.-mondta az anyuka, a sírás közepette.Alig lehetett érteni,úgy sírt.
-Menjenek haza, és ha teheti ne hozza a kisbabáját legalább 2 hétig ki.Se sétálni, se a barátnőjéhez.Ha lehet ön se jöjjön ki egyedül.Ételt is inkább, rendeljen!-felelte Damon. Ekkor vissza rakta a kisbabát és elindult az erdő fele.-Rachel, te maradj itt, mindjárt vissza jövök.-Amíg Damon elment az anyuka sarkon furdult a kisbabájával és elsietett.A másik hölgy is vele tartott.Mire vissza fordultam Damon már az erdőben volt, mert nem láttam.

Damon  körübelül félóráig lehetett az erdőben, de én türelmesen vártam rá.Úgy bízom benne, mintha már több éve ismerném.Damon mikor vissza jött láttam, rémületet az arcán, óvatosságot, és haragot.De mikor rám nézett és megszólalt mindezek eltüntek.Amit eddig láttam az arcán, a szemében a perzselő düht, az mind elmúlt.
-Sajnálom hogy eddig megkellet hogy várassalak.-mondta higgadtan,szépen.Olyan kellemes hangja volt hogy el is felejtettem hogy 30 percen keresztül rá vártam.Rá szerettem volna kérdezni hogy mit csinált az erdőben, mert érdekelt.De gondoltam inkább nem firtatom, mert elég idegesnek tűnik még most is, pedig leplezni próbálná.Elindultunk haza fele.Utközben elkérte a táskámat hogy nekem ne kelljen cipelni.Nos,vigyázz Damon, nagyon vigyázz!Mert gyűjtöm a jó tulajdonságaid!Jó képű,udvarias,kedves,és még segítőkész is.Hátha igy haladunk megszeretlek egy életre!

*

Mikor a házunk elé értünk a táskát oda adta nekem.
-Az lenne a legjobb ha te sem mászkálnál el itthonról.-mondta szépen,lassan,megfontoltan de ugyanakkor egy kis félelemmel is a hangjában.
-Oké,rendben!-mondtam de nem értettem.
-Holnap ugyan ott találkozunk ahol ma!-mondta kedvesen, és mosolygott.-Azért nem jövök elétek, mert nem szeretném ha édesanyád azt hinné neked nem a tanulás az első, hanem a pasizás.És ráadásul idősebb is vagyok nálad.-egy picit meglepődtem azon amit mondott, de végül is igaza van, anyu borzasztó.
-Rendben Damon akkor holnap,jó éjt!-feleltem végül és egy bájos mosolyt csalva az arcomra intettem neki.
-Viszlát Rachel,aludj jól!-mondta kellemes hangjával majd megfordult és szépen lassan,kecses mozdulatokkal kezdett el távolodni tőlem.

Bementem a házba, anyuék még nem voltak itthon, David pedig…Hál istennek hogy nincs itthon.Legalább lesz egy kis időm gondolkozni.Felmentem a szobámba egy pohár üdítővel a kezemben és leraktam a táskámat.Leültem a király kék karosfotelomba, és gondolkozni kedztem. A nagy gondolkodás közepette eszembe jutott hogy a nyaklánc még mindig a táskámban van. Előkotortam a legmélyéről, majd a napfényhez tettem ami oly’ szépen szűrödött be az ablakomon akárcsak éjszaka a holdfénye.Forgatni kezdtem a kezembe de semmi különöset nem találtam rajta.Ez egy olyan medál ami összecsukható. Érdekes formája van, régies, de még is elegáns, és nagyon misztikus.Nagyon megtetszett de tudtam hogy valakijé, és hogy egyszer keresni fogják.Ha nem is holnap vagy holnapután, de egy vagy két hónap mulva nyilván fel fog tünni az illetőnek hogy nincs meg egy ékszere.Egy nagyon becses,szép,és gondolom nagyon értékes ékszere.”Mégsem tarhatom meg” gondoltam magamban ”Valahogy vissza kell juttatnom a tulajdonosának…de hogy?” Sajnos nem jutottam düllőre,magammal. Nem tudtam hogy jutatthatnám vissza egy olyan személynek az ékszerét,akiről azt sem tudom létezik-e.És ha igen hol lakik. Mert ez egy elég régi ékszernek tűnik.Hacsak az illető nem egy fanatikus régiség gyűjtő, és ezek közül nem a kedvence az régi ékszerek gyűjtése, az is lehet hogy direkt így csináltatta.Talán egy éve.Szóval az illető nem is biztos hogy meghalt.
Sokat gondolkoztam, így-úgy kombináltam a dolgokat, bonyolítottam, és egyszerűsítettem de semmi olyan ötlet nem jutott eszembe ami használható lenne.Ezért inkább úgy döntöttem, hagyom.Majd egyszer jelentkeznek érte.Elindultam le a konyhába,hogy egyek valamit, kezdtem éhes lenni.Mire leértem a lépcsőn kopogtatást hallotam.Oda léptem az ajtóhoz, kinyitottam és meglepődtem mikor megláttam ki áll ott…